Ne, most ne lépj ki, kérlek
olvasd el. Körülbelül a százötvenedik napja élek nélküled. Minden emlékünket
magad mögött hagytad, hagytad elveszni a szerelmünket. Ez olyan nagy csapást
mért rajtam, hogy megszakadok, és ami a legrosszabb, hogy bántottam magam,
bántottam a vénáim, hagyni akartam veszni magam a múltba, hagyni, hogy mindenki
elfelejtsen. De aztán rájöttem, hogy még mindig van remény, ha egy kicsi is,
van arra, hogy újra megcsókoljalak, hogy még ugyanúgy érzel ahogy rég.
Beleszakadok a fájdalomba, mikor reggel látlak a buszon, te mégsem veszel
észre. Beleszakadok abba, hogy a szíved esetleg másért lángolhat, és nem
hagyod, hogy én legyek az. Tudom , hogy még érzed, tudom hogy még mindig
ugyanúgy lángol a szíved, csak nem hagyod előtörni. Rengeteg időt próbáltam
magamnak adni, hogy elfelejtselek, hogy elfelejtsem, azt, ami közöttünk volt. A
szavaid csak úgy visszhangzanak a fejemben, és az emlékképek, hogy
mosolyogtál, felejthetetlen. Emlékszel? Emlékszel mikor azt mondtad, hogy sosem
hagyod ezt veszni, és harcolni fogsz? Én emlékszem. Emlékszel, mikor azt
mondtad, hogy én nem szeretlek annyira mint Te engem? Én emlékszem, és nem volt
igazad. Lehet, hogy szerettél, de nem tiszta szívedből, nem gondoltad komolyan.
Erős vagy, én az voltam, te meglágyítottál, gyengévé tettél, hagyva, hogy
mindenki lássa, hogy ilyen is tudok lenni. Neked megnyíltam, az igazi voltam
melletted. A hibák, amiket elkövettem elbújhatnak a szerelmem nagysága mellett.
Nem becsülted meg, nem becsültelek meg. Nem viszonoztuk amit kellett volna, a
kölcsönös szerelmet. Nem is igazán szerethettél, ha hagytad/tuk veszni. Nem
bírok nélküled élni. Több emberrel is megpróbáltam utánad, de rájöttem, hogy
nem szeretem őket, mert az a kattogó dolog, még mindig érted működik, és nem
akarja abbahagyni szüntelen. Sosem fogok másképp érezni. Bárki vall szerelmet,
annak sosem fogom elhinni, mert még téged szeretlek, és ezek nem holmi szavak,
melyekkel csak úgy dobálózok. Komolyan gondolom. Láttam az alázatot a
szemedben, hogy hogyan viszonyultál. Mára ez a szempár sötét lett, és nem
szívből nevet. Emlékszel a sok mosolyra, és könnyre, amit egymásért ejtettünk,
mikor a zuhogó esőben nevettünk? Ezeket sosem felejtem el, mert gyönyörű emlék
vagy, voltál, leszel. Minden egyes könnycseppem most érted hull. Miért égett ki
a tűz? Miért hagyod veszni? Én már félek a harcolástól, félek attól, hogy
negatív az amit érzel irántam, és attól, hogy az állításaim hamisak. Ne félj
küzdeni, megérné. Bármikor visszamennék hozzád. Egy apró gesztus, vagy egy szó.
Bármi, egy jel, arra hogy még érdekellek meglágyítana, és ellazítana. Szerelmem
sosem múlik, mindig te vagy az, akire vágyok. Te, és nem más. Kérlek, ha még
érzel bármit is, ne hagyd veszni, ne hagyd, hogy az idő kereke elszakítson
minket. Még működhet, semmi nem romolhatott el olyannyira, hogy menthetetlen
legyen. Kérlek, állítsd meg az elveszítésed folyamatát, és lépj közbe, mondd el,
hogy mennyire szeretsz, nézz a csillogó barna szemeiddel az enyémbe, nyomd az
orrodat az enyémnek, és mosolyogj. Felhőtlenül, gondok nélkül. Nekem
hiányzik az a fiú, akinek elég volt annyit mondanom, hogy „vállfa” és
mosolygott. Ismerem az igazi éned, amit senki más, tudom, hogy valójában milyen
vagy, hogy mit játszol meg, és mit nem. Ismerem minden porcikád, és az
amelyiket én ismerem, az ellentéte a mostaninak. Az írtad erős vagy. Igen, az
vagy, mindig is az voltál. Megtörni nem szégyen. Tudom, hogy valami még lakozik
benned. Elvénítsd fel, mikor azon a bizonyos helyen voltunk, azzal a bizonyos
Mac Miller számmal a háttérben. Emlékezz arra, mikor messze voltunk egymástól,
de mégsem szakadtunk el. Megváltoztam, lenyeltem mindent, és mikor nem
szabadott volna, elutasítottalak. Megbántam, most én kérlek, hogy adj egy kis
helyet a szívedben, és felejtsd el amit történt, felejtsd el a rosszat, és
kívánd a jót. Ne hagyd elfutni. Küzdeni fogok érted, minden éjjel, minden
nappal, hogy megmutasd újra, ki is vagy igazából. Senki nem ismer téged annyira
mint én, senkinek nem mutattad meg azt az éned, amit nekem.
